Gyakorlati munkám során többször került a látókörömbe olyan ügyfél, aki dolgozókat foglalkoztatott ugyan, de azt oly módon tette, hogy a munkaszerződésben előírt munkaidőkeret alapján akkor hívta be az embereket dolgozni, amikor konkrét munka volt.
Példaként említek egy fogorvost, akinek jogszabály írja elő kötelező jelleggel egy fogászati asszisztens alkalmazását. Az orvosnak teljes munkaidős főfoglalkozású munkaviszonya van. Ezért csak mellékállásban rendel otthon heti két estén egyéni vállalkozóként.
Vannak azonban olyan időszakok (például a nyaralási szezonok, hosszú hétvégés hetek, ünnepek körüli időszakok, stb.) amikor nem jelentkezik be beteg az esti rendelésre. Tehát nincs rendelés. Mit csináljon ilyenkor az asszisztensével. Egyszerűen megkéri, hogy ne jöjjön be dolgozni. Az is előfordul, hogy a betegek egyszer csak megindulnak a fogorvoshoz. Ilyenkor heti három estén történik a rendelés. (Megjegyzem, hogy ennél többet fizikailag nem bír az orvos a főállása mellett, mert ez részben fizikai tevékenység is.)
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 193.§-a szerint, a legfeljebb napi hat óra tartamú részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló munkaszerződés alapján a munkakörébe tartozó feladatok esedékességéhez igazodva teljesíti munkavégzési kötelezettségét. Ebben az esetben a munkaidőkeret tartama a négy hónapot nem haladhatja meg. A munkáltatónak a munkavégzés időpontját legalább három nappal előre közölnie kell a munkavállalóval. (Mtk. 84. pont: Munkavégzés behívás alapján.)
Tehát ha valaki maximum napi 6 órás részmunkaidőben foglalkoztatja a dolgozóját, akkor a behívásos munkavégzéssel hatékonyabban tudja a munkamennyiséghez igazítani az alkalmazást.
Ami nehezítheti egy kicsit a módszert, az a mértéktelen adminisztráció. Négy hónap alatt ki kell egyenlítődnie a munkaidőnek, és legalább három nappal előre rendelkezni kell a munkavállaló beosztásáról. Természetesen a dolgozónak is vállalnia kell az ilyen jellegű foglalkoztatást, melyet a mindkét részről aláírt munkaszerződésnek tartalmaznia kell.
A behívás alapján történő munkavégzés a részmunkaidős foglalkoztatás speciális esete, amelynek keretében a munkavállaló a munkakörébe tartozó feladatok esedékességéhez igazodva teljesíti munkavégzési kötelezettségét. A munkavégzés kezdetét és végét a munkáltató határozza meg.
A munkavállalónak tehát akkor kell a munkavégzési kötelezettségét teljesítenie, amikor a munkáltatója behívja. Ez felveti a kérdést, vajon miként kell kezelni a biztosítási jogviszony szempontjából a két behívás közötti időszakot, amikor a munkavállaló nem végez munkát, és díjazásban sem részesül.
2013 nyarán megjelent egy NAV tájékoztató, mely szerint a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (Tbj.) 2. § (5) bekezdése alapelvi szinten rögzíti, hogy a biztosítás az annak alapjául szolgáló jogviszonnyal egyidejűleg, a törvény erejénél fogva jön létre. Így a behívás alapján történő munkavégzés esetében is a munkaviszony alapján létrejön a biztosítási jogviszony, amit a ’T1041-es nyomtatványon be kell jelenteni az állami adóhatóságnak.
A behívás alapján történő munkavégzés esetében a munkaviszony a két behívás közötti időszakban is folyamatosan fennáll, nem szünetel. Erre tekintettel a Tbj. 8. §-a nem alkalmazható, azaz nem szünetel a munkavállaló biztosítása.
A behívásos munkavégzés előnye a munkavállaló oldalán az, hogy nem jár tartós munkavégzési kötelezettséggel, így jobban összehangolható a tanulmányokkal, vagy a családi kötöttségekkel, mint egy hagyományos állás. A munkáltató szempontjából előnyös, hogy a munkaidő mértéke mindig a feladatok mennyiségéhez igazítható, így az "üresjáratok” esetén egyszerűen nem hívja be dolgozni a munkavállalót.
